|
Témaindító hozzászólás
|
2015.11.08. 10:03 - |
Al-Hattalar
* Nyílt játék. Bárki jöhet aki szeretne * |
[75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 A mén nem válaszolt a kérdésemre, án pedig nem kérdezősködtem tovább - ha nem akarja elmondani, nem kell elmondja. Igyekeztem nem túl lemaradni, de az óvatlan mén lassan egyre jobban lehagyott engem, csak akkor értem be, amikor megállt legelni. Távolabb tőlünk tiszta vizet pillantottam meg ~ végre... ~ sóhajtottam fel magamban, majd elindultam a víz felé és lemostam magamról a sárt. Eltartott egy darabig, amíg teljesen kiázott a sörényemből. Hideg volt a víz, és kint sem volt túl meleg, de most csak azz érdekelt, hogy minél gyorsabban szabaduljak meg a sártól. Mikor végeztem a mén mellé sétáltam - Köszönöm, hogy segítettél - szólaltam meg barátságosan. Ha az a virág csak ott nőtt a környéken, nem találtam volna meg a segítsége nélkül, sőt egyedül talán nem is folytattam volna az utat. |
 -Hogy miért? Ez elég hosszú történet.-válaszoltam a mén kérdésére. Továbbra is haladtam a nagy fa felé. Sörényem és farkam nagyjából már megszáradt, de a sártól csúnyán összetapadt. Körülnéztem és a nagy homályban mintha a tavat láttam volna. Ez nem lehet ez csak a képzeletem játéka. Újra körülnéztem és csak a mocsaras vidéket láttam, de amikor jobban előretekintettem láttam, hogy arra mocsár mentes terület van. - Erre kell menni!-horkantottam hátra a ménnek. Pár lépés után a nagy fa álá értem. Ott friss volt a fű én pedig már éhes voltam. Így mígx vártam Novát leálltam legelni. |
Vigyázva követtem a mént. Párszor lemaradtam, de igyekeztem nem túl messzire kerülni tőle. Egyre jobban vártam, hogy végre kijussunk innen és lemoshassam a sárréteget, ami időközben rám száradt.
Megnyugodva sóhajtottam fel, amikor Al-Hattar közölte, hogy már közel vagyunk.
- miért? - néztem rá kérdőn. A szellemes történetén kívül eddig semmi furcsát nem láttam benne, nem értettem, hogy miért kerülnék őt a ménesében. |
Pár lépés után megláttam egy másik partszakaszt, és úgy döntöttem, hogy kimegyek oda, hátha valami ismerős helyre lyukadok ki.
- Gyere utánam Nova!-szóltam hátra. Sörényem és farkam már nagyjából megszáradt, de a szörömre még tapadt sár volt rászáradva amit a mocsárból hozhatam ki. Kiügettem szépen a partszakaszra és láttam egy hatalmas fát. -Innen már könnyű lesz kijutni a mocsárból.-mondtam és lépésben elindultam a fa felé. Az ég már kitisztult, még a nap is elő-elő dugta sugarait. Végre száraz és biztos talaj van a lábam alatt. Tekintettemet néha-néha hátam mögé vetettem, hogy a mén esetleg jön- e, és, hogy nem hagytam- e le nagy sietségemben. -Ritkán van társaságom.-jelentettem be, megtörve a csendet. -Tudod a ménesemben sem vagyok annyira jó hírű. - mondtam és tovább mentem. |
- Veled tartok - indultam a mén után. ~ Ketten nagyobb biztonságban vagyunk, mintha szétválnánk. ~ Nem tetszett nekem a mocsár, még mindig rossz előérzetem volt.
Nem szívesen töltöttem el több időt ebben a mocsárban, de a kerülő biztonságosabbnak tűnt, mint az átvágás a mocsáron. Belegondoltam, hogy elnyel a mocsár, alig észrevehetően kirázott a hideg. Óvatosan haladtam Al-Hattar után, előbb kitapogattam, hogy hová tehetem a patám. Nem akartam elsüllyedni.
A sárréteg kezdett rám száradni, már alig vártam, hogy kiérjünk végre és lemoshassam magamról. |
-A kijutással egy kicsit gondjaink lesznek, mert nem tudom, hogy a mocsár melyik részén kötöttünk ki.- mondtam a ménnek. Körülnéztem, de nem volt ismerős egyik nád és sás sem. -Csak akkor tudunk visszajutni, ha megkerüljük a mocsarat.- javasoltam és elindultam a partot követve. - De ha te akarsz elindulhatsz a mocsáron keresztül is!-nyerítettem hátra. Szép lassan ügettem, hogy a mén is be tudjom érni. Szöröm már kezdett megszáradni, de még egy-két helyen csöpökött a víz. Nem vehetem le a koponyát, mert az nem lenne szép látvány. Kavaroktak a gondolataim.
Kihúztam magam és akár egy arab mén kecsesen, de büszkén ügettem tovább. Szemem kéken világított akkár a tenger. - Gyere! Elég nagy ez a mocsár!-mondtam és hátra tekintettem a ménre. |
Sikerűlt kitalálnom, hogy Al-Hattarnak miért van szüksége maszkra. Nem értettem vele eggyet, nem értettem, hogy miért akarja ennyire takargatni a sebeit... Annyira csúnya lenne a sok seb?
- Örülnék, ha segítenél kijutni innen. Nem tudom, hogy merről jöttünk - körbenéztem a mocsáron, minden olyan egyformának tűnt. Reméltem, hogy Al-Hattar tudja a kivezető utat, különben elég nehéz lesz innen kitalálni... ráadásul a mocsarak nem a legbiztonságosabb helyek, főleg ennyi eső után.
Nem kicsit lepett meg, amikor felajánlotta, hogy vele tarthatnék. Az idegen ménesbeli lovak általában nem szoktak ilyen kedvesek lenni egymással az eddigi tapasztalataim felől - főleg, ha nem túl békés természetűek. Al-Hattar nem tűnt olyan higgadt, megfontolt lónak. |
-A szellem azért adta nekem a koponyáját, mert nagyon sebes és csúnya az arcom a sok hegtől.-mondtam és a ménre néztem. Pár pillanatig nem szóltam semmit. Lehajtottam fejemet és nem mertem a ménre nézni. -Tudod...én nem vagyokj olyan tisztalelkű mint te.-törtem meg a csendet, felemeltem a fejem és Nova szemébe néztem. A ménen látszott, hogy nem érti ezt az egészet. -Ez az egész szellem dolog már csikókoromóta tart.-mondtam és kapartam a földet. Nagyokat sóhajtoztam miközben vissza-vissza tekintettem a mocsárra. A nyakamban lévő kis díszkoponyára néztem és horkantottam egyet. - Most akkor elválnak utjaink vagy mi lesz?-fordultam kérdően a ménhez. - Bár ha kiváncsi vagy szülőföldemre velem is tarthatsz.- néztem a ménre. |
A mén válaszán elgondolkodtam - Minek egy szellemnek a koponyája...? - amint feltettem ezt a kérdést egy újabb fogalmazódott meg bennem: Miért kell Al-Hattarnak az a koponya? Talán csak rémisztőbbnek akar tűnni, vagy talán sebes az arca... Erre már nem kérdeztem rá, úgy gondoltam, hogy ez már túl személyes kérdés lenne-ennyire nem vagyunk jó viszonyban, hogy csak úgy kifaggassam. Enélkül is eléggé belekeveredtem. - Talán jobb lenne, ha távoznánk innen. Én végeztem, már elég növényt összegyűjtöttem. Köszönöm a segítséged. - néztem a ménre, miután alaposan végignéztem a környéken és megbizonyosodtam róla, hogy a bikaszellem valóban eltűnt. |
-Hogy a szellem haragszik-e rám?! Nem, dehogyis. Csak ez a koponya ami a fejemen van az annó az ő koponyája volt. Amikor még élt. - mondtam és felálltam a földről. Körülnéztem és nem láttam sehol a szellemet. - Engem kísért, szerintem azért, mert a koponya kell neki.-mondtam és Novára néztem. Testem koszos volt és víz csurgott le róla. -Bolond voltam, hogy idehoztalak.- sóhajtottam egyet. Lenéztem a földre és láttam, hogy enyhe szél fújja a növényeket. Az égen már lasssacskán látszott a kékség mely beborítja az egész eget. csak aszél támadt fel. - Ez a kis szél talán a megkönnyebülés szele.- törtem meg a csendet. |
A ménnel ellentétben én ez alkalommal is óvatosan haladtam tovább. Nem érdekelt túlzottan a szellem, eddig nem ártott nekünk, ezért nem gyanakodtam, hogy esetlegesen ártani fog nekünk. Amikor átértem a partra megfordultam, a szellem sehol sem volt. - Igen, jól vagyok - pillantottam a ménre, miközben a virágot kerestem. Mikor megtaláltam megérintettem a szarvammal, az pedig eltűnt. Összeszedtem annyit, amennyire szükségem volt, és hagytam is párat, hogy nem írtsam ki őket innen. - Haragszik rád a szellem? - kíváncsiskodtam egy kicsit, ha már kis részben is, de belekevert ebbe a konfliktusba engem is. |
- Nova, gyere velem gyorsan ki a partra.-suttogtam, majd ránéztem a ménre. Tekintetemet levéve a ménről a szellemre néztem majd a partra. Egy percig sem haboztam és a mély mocsárban lassan, de biztosan a rémülettől átázva a parthoz vágtattam. - Gyere!-nyerítettem hátra. Elöttem a part nagy homályban úszott, de nem érdekelt, hogy hol lyukadok ki. Pár méter után a part egy ugrásnyira volt tőlem, nem is haboztam és kiugrottam a partra. Ahogy földetértem azonnal vágtattam Nova növényei felé. A parton valahogy biztonságosabb volt a helyzet. Megfordultam és felágaskodtam, hogy lássam mi a helyzet a szellemmel. A bika szellem eltűnt. -Hála az égnek.-sóhajtottam fel. Olyan fáradt voltam, hogy lefeküdtem a foldre, bár a fejemet egy kicsit nehéz volt lerakni a koponya miatt, de muszáj volt, mert kifáradtam. - Végre eltűnt! Annak idején el sem kellett volna fogadnom a koponyát a szellemtől.- mondtam miközben el voltam terülve a földön. - Nova megvagy?- nyerítettem fel kérdően. |
Tehetetlenűl álltam ott, nem tudtam, hogy most mit tehetnék. Nem ismertem a történetet, így nem ítélkezhettem. Al-Hattar látszólag megpróbálta elrémiszteni a bika szellemet, de az meg sem moccant, sőt, a mén kérdésére sem válaszolt. Így, hogy mélyen hallgatott, félelmetesebbnek hatott, bár én így sem féltem tőle. Még nem adott okot a félelemre. A mén kérdő tekintetét egy hasonló tekintettel viszonoztam. Nem tudtam, mit vár, mit tegyek? Semmit sem tudok sem róla, sem a szellemtől. A tekintetem újra a bika szellemre helyeztem ~ Mit akarhatsz...? ~ |
A szellem csak állt és nézett. Szívem az egekben ugrándozott. Novára néztem, szememben a félelem és az erő sugárzott. -Nova ez hosszú történet!-fordultam a ménhez. -Mielött még bármi kérdésed lenne ez a szellem engem nem hagy békén, bár köze van a múltamhoz.- meséltem. Visszanéztem a szellemre, de az nem mozdult csak minket-engem figyelt. Többször is felnyerítettem, hátha el tudom gergetni, de nem volt sikeres húzás. A szellem meg sem mozdult. Közelebb mentem és egy kis bátorságot összekaparva megszólaltam: -Mit akarsz tőlem?- nyerítettem fel, de a szellem nem válaszolt. Pár pillanatig nagy csend volt, majd kérdően Novára néztem. |
Úgy éreztem, hogy Al-Hattar egy kicsi túlreagálja ezt az egészet... de ha enyire komolyan veszi, biztosan van mögötte valami, amiről én nem tudok.
Ami ez után történt, az nagyon meglepett. Először nem tudtam eldönteni, hogy csupán képzelődőm, vagy valóban van ott valami. A mén láthatóan nem örűlt a szellem megjelenésének. Alaposabban szemügyre vettem az előttünk levő lényt. Több kérdés is megfogalmazódott bennem ~ Ő adta volna Al-Hattarnak azt a koponyát? Mit akarhat tőlünk? ~ Al-Hattar reakciója alapján nem hittem, hogy túl jó volt köztük a kapcsolat... csendben vártam, hogy mit fog tenni a szellem. Nem minden szellem akar ártani, igaz? |
-Köszönöm.-mondtam egy kicsikét mogorván, miközben Nova segített a sebemen. Lábamat visszaraktam a mocsárba és tovább indultam lassan lépésben. -Hogy én miből gondolom?! Téged nem bánt ez a mocsár.-mondtam és Nova szemébe néztem. Szemem kéken csillant fel a koponya alól. -Mindjárt kiérüónk a partra. - mondtam és elörenéztem a homályba. Az ég már kezdett kitisztulni. Az eső sem esett már olyan erősen. A szél megemelte sörényemet amelyet egy kicsit furcsáltam és a szél írányába néztem. Az a bika szellem állt tőlünk olyan kb 6 vágtaugrással arrébb. Ijedtemben felágaskodtam és mérgesen felnyerítettem. -Tűzz inenn!-nyerítettem fel.
|
A mén megvárt, így egymás mellett haladhattunk tovább. - Igen, szerencsére.
- Miből gondolod?- nem tudtam, hogy szó szerint érti-e, hogy bekebelez minket. Nekem ez egy átlagos mocsárnak tűnt, eddig semmi különöset nem láttam benne - igaz, a mén néha elég furcsán viselkedett. Egyedül a mocsár neve adott okot némi aggodalomra, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy a mén egy kicsit túlszínezte-e a történetét, vagy valóba úgy történt.
Amikor a mén felsóhajtott a sebe miatt, akaratlanul is elmosolyodtam - Annyira azért nem vészes - szólaltam meg barátságosan. Lehajoltam, a szarvammal óvatosan megérintettem a sebet, amitől az eltűnt. - Messze van még? |
Hátam mögé tekintettem és láttam, hogy Nova lemaradt.
- Gyere megvárlak.-szóltam oda és megálltam. Testemről csurogott a víz és a sár. Az eső egyre erősebben esett és az égen pedig sötétség uralkodott. - Mondcsak vannak élő rokonaid?-fordultam Novához. Fejemen a sok sár nem lehetett olyan ilyesztő látvány mint a koponya, inkább vicces. Fejemben sok suttogást hallottam. -Ez a mocsár bekebelez.-gondolkozdtam hangosan. Felnéztem az égre, de nem láttam a napfényt. Amíg vártam Novát körültekintettem és nem láttam semmit. Féltem, hogy a szellem megint felbukkan. Lábamat kiemetem a mocsárból és láttam, hogy egy kisebb seb tátong a jobb lábamon. -Au!-sóhajtottam. |
A ménnel ellentétben én lassítottam és óvatosan léptem be az ismeretlenbe. Az esőtől csúszott a talaj, a nád éles levelei pedig karcolták a bőrömet, nem akartam nagyon összevágni magam.
Óvatosan indultam el a mocsárban.
A mén morgolódósára, hogy miért lesz mindig koszos a szőre megforgattam a szemeim - Nem kellene annyira siess folyton...- Al-Hattar pár méterrel lehagyott, de nem szándékoztam gyorsabban menni. Veszélyes terepen voltunk, ráadásul a sárfürdő gondolata sem vonzott igazán. Lehet, hogy kényesen hangzik, de sokkal jobban szeretem, ha szép tiszta vagyok. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy az esőnek köszönhetően nem száradt rám a sárréteg - és persze az, hogy az út végén megszerzem azt a virágot. Ilyenkor kellemetlen gyógyítónak lenni... Fél Seminaryat össze kell mászkálni pár virágért, amik a föld legkietlenebb helyein nőnek... |
Pár lépés után már begyorsítottam és beleugrottam a nádasba és már a mocsár a hasam aljáig ért. Testem szinte eltűnt a nádasban és a mocsárban.
-Itt vagyunk! A parton lesznek a növényeid amit annyira keresel!-nyerítettem hátra a ménnek. Habozás nélkül szép óvatosan elindultam, egy-két lépés után a mocsár már befedte a hátamat. Attól féltem, hogy elcsúszok vagy beleragadok. Megpróbáltam ügetni, ez pár méteren még ment, de egy csúszós kőre léptem és elcsúsztam. Félelmemben nyeítettem egy nagyot. Persze abban a percben ahogy elcsúsztam, úgy fel is pattantam. Az egész testemet sár és vízinövények ragadtak a sörényembe és farkamba. Alig láttam ki a sár és a sok mocsok alól. -Hogy, a ló rugja meg! Miért az én bundám lesz mindig egymerő kosz!- mérgelődtem aztán lépésben haladtam tovább. - Nova, vigyázz valahol van egy csúszos kő! Ne, hogy úgy járj mint én!- szóltam a hátam mögé. |
[75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
