|
Témaindító hozzászólás
|
2015.11.08. 10:03 - |
Al-Hattalar
* Nyílt játék. Bárki jöhet aki szeretne * |
[75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
Úgy tűnt, hogy megúsztuk ezt a harcot. Többet kellene edzenem Búcsúsóul biccentettem Al-Hattarnak, majd én is elindultam, vissza a Forsante területére. Hosszú ideje már, hogy eljöttem, talán valakinek szüksége lesz egy gyógyítóra... Körbenézek, majd visszamegyek a rejtekhelyemre. Meg kell erősítenem a mágiámat.
Bár távoztam, elhatároztam, hogy amint lehet visszatérek és rendbe hozom a keletkezett károkat. Útközben megpróbáltam nem a pusztítás nyomasztó maradékait figyelni, növelték a bűntudatomat.
/Nova el/ |
 Miután a két pihent elméjű ló is itthagyott minkett úgy döntöttem, hogy én is távozok és keresek más teendőt. -A Viszontlátásra Nova!!!!-nyerítettem hátra miközben hátatfordítottam és elvágtattam.
/Al-Hattalar el/ |
 Biccentettem Ragnarok felé, majd a másik két ló felé , ezután megfordultam és elengásnan elvágtáztam. Túl sok időt töltöttem el itt, ideje bajt csinálni.
/Fen lelépett/ |
 Fenrir lelombozott ~ Ragnarok pedig nem szeret lelombozott lenni. Az olyan uncsi! ~
- Nagy kár. - Ingattam a fejem lemondóan. Bár az eredmény, alias a pusztítás, ugyanis az én szememben csak ez számít, igen alapos volt. ~ Talán megbocsájtok. ~
- Igen Fenrir, én is a távozás mellett döntök. - ~ Elég volt mára. ~ - Keresek egy Forsante gyógyítót és meggyőzöm, hogy hozzon rendbe. Persze nem kedves eszközökkel. - Vigyorogtam egy olyan Ragnarokosat, tehát kellően őrültet és idiótát, Novára. Ezek után a távozás mellett döntöttem.
/Ragnarok el/ |
Láttam Nova szemén, hogy ő is tudja, amit én, hogy vége a harcunknak. Felálltunk egymással szemben, összemértük az erőnket és egyenlőnek találtattunk. Biccentettem felé. Bármennyire is utáltam, a mágiájának az erejét, a képzettségét el kellett ismernem. Viszont lek ellett törnöm Ragnarok lelkesedését. Rámosolyogtam:
- Örülök, hogy tetszett a mutatvány, de többre msot ne számíts. - mondtam neki, jelezve, hogy igen, kimerültem és képtelen lennék újra harcolni. Sőt igazság szerint már nem sok érdekesség akadt itt a számunkra - Ideje tovább állni, nem gondoljátok? Vagy ti akartok még egy kört? - pillantottam Nirran felé is. |
Csak álltam és vártam a következő lépést az ellenfelektől. -Remélem több harcos is jön a Cornusból, elkéne a segítség. Már annyira fel voltam pörögve, hogy úgy gondoltam neki megyek már valamelyiküknek, de nem tettem. Rossz ötlet lett volna, ha én nyitok. Így csak álltam Nova mellett és figyeltem a ét ellenfelemet. -Vagy elbírok vagy nem! Ha nem akkor a hazámért harcoltam! Nem gondoltam arra, hogy vérzek és egy hatalmas seb van a testemen. Eleinte csak kapartam a földet a patámmal és prüszköltem jobbra balra. Éreztem a hatalmas feszültséget és a túl nagy túlerőt. |
Fenrir sikeresen kivédte a varázslatomat - bár ez várható volt. Őt néztem. Látszólag ő is éppúgy kimerült, mint én. A környezetünket látva összeszorult a szívem ~ Amint újra erőm lesz, rendbe hozom ~ Bocsánatkérően pillantottam a Cornus harcosra a természetben tett kár miatt, bár úgy gondoltam, hogy most ez foglalkoztatja őt a legkevésbé. A varázslat miatt még nem volt erőm megválaszolni a kérdését. A másik két ló látszólag igencsak élvezte az energialöket következményeit, semmilyen komoly sérülést nem szereztek ~ De legalább Fenrirt kifárasztottam ~ A tekintetem Al-Hattar-ra tévett. ~ El tud bírni kettejükkel? ~ Jól látszott rajtam, hogy teljesen kimerített a varázslat, én még képtelen lennék tovább harcolni. Reméltem, ha más nem, Mannarien segít nekünk. Nem hittem, hogy a többiek itt abba szeretnék hagyni. Ha életben is hagynának minket, valószínűleg jó pár komoly sérüléssel engednének útnak, hogy rémülve keltsük hírék az erejüknek ~ Nem fogok azzal örömet okozni nekik, hogy megteszem ezt. ~
Próbáltam megszólalni, de nem volt erőm hozzá ~ Miért vagyok ilyen gyenge? ~ Igyekeztem erősebbnek, és kevésbé kifáradtnak tűnni. |
Nirran: Hurray, legalább az oldalát megsebeztem! Nova próbált valamiféle csillámvarázslatot, de Fenrir időben reagált. Ő is burkot bocsátott körénk, így védve minket is. A két mágia találkozásakor szinte reccsent egyet a levegő. Egy elektromos ütés keletkezett: bumm-neki-a-bokornak-mutatványt nyújtottam. Ugyanis a lökés mint egy pata rúgott nekem, de nem fájt, csak éppenséggel odébbrepültem vagy 2 métert a csipkebokorba. Tüskésen kászálődtam ki a tövisek fogságából, majd megráztam a sörényem egy elegáns prüszkölés kíséretében. -Most bezzeg nem kegyeskedett előjönni a csudálatos kvarckristályom ereje -nyekegtem majd hátravetettem magam és meghempergőztem a kiszáradt fűben. A tövisek még véletlenül sem szándékoztak kijönni a hátamból, néhány még mindig bennemaradt, így tiszta akupunktúrának tűnt de jólesett. - Ezt később is folytatnám- mondtam vidáman és fölugrottam a földről. Ajj, most bezzeg kirázódtak a kis mocskok!... |
Fenrir és Alou is csatlakozott elleneink leveréséhez, így már nagy túlerőt képviseltünk. Teljesen ledöbbentem, amikor Fenrir átváltott kannibálba. ~ Lehet azért kérdezte a múltkor, hogy nem eszek-e abból az unikornisból, mert úgy gondolta rokonlélekre talált bennem? Azt hittem csak viccel. Komolyan megijeszt ez a ló... ~ Elmélkedésem közben kissé távolabb kerültem a verekedőktől. Nem volt túlságosan fer küzdelem, Al-Hattalar több sebből is vérzett már. Méltatlankodva állapítottam meg, hogy sem Fenrir, sem Nirran nem szerzett sérülést, csak én. ~ Béna vagy. Nem vagyok. De az vagy. De nem. De akkor is! Nem!!! Na jó, ezt majd később. ~ Hagytam abba a vitát saját magammal.
Nova épp valami falon ügyeskedett, ami egyre szélesedett és éppen felénk tartott. ~ A francba. Ez lehet meg fog pörkölni. ~ Szemléltem továbbra is mély áhítattal a varázslatot. ~ Ezt milyen jól lehetne sötét célokra használni... ~ Fenrir küldött valamit körénk, meg ellenhullámot Nova varászlatára. A két energia kioltotta egymást, ám hagytak maguk után némi villámot. Az egyik pont előttem csapott a földbe, én pedig elegáns hátraszóltó kíséretében majdnem spárgába érkeztem. ~ Hogy az a. Miért mindig velem történik ilyesmi? ~ Felpattantam, ám a mozdulat közben hozzáértem egy kőhöz. Nem voltunk egy töltésen, ugyanis kaptam némi sokkolást. Eddigre már eljutott a végkifejlet képe is az agyamig -ami gyaníthatólag kerülő úton ment- A látvány fenomenális volt. Ezzel az utolsó varázslattal több kárt tettek a környéken, mint amennyit eleddig összesen sikerült.
- Juhéjj, akkor ezt most mégegyszer!!! - Hiába tántorogtam, mintha megettem volna egy egész fányi rohadt almát, határozottan fel voltam dobva. ~ Ez király!! ~ Bár a fülem csengéséről és pattogásáról szívesen lemondtam volna. |
Miután megettem a falat húst a többiek felé irányítottam a figyelmemet. Nirran és Ragnarok még mindig a harcost püfölte, Novát láthatóan eltaláltam a rúgásaimmal és a rosszullét kerülgette a húsevésem miatt. Aztán Hattalar elbődült - roppant hősies volt - Nova pedig valamiféle mágikus falat küldött felénk, hogy távol tartson az áldozatunktól. Több se kellett; küldtem egy válaszüzenetet. A vörös fénycsóvák összecsaptak a fehérekkel szikrákat szórva szerte-szét és fülsüketítően sercegtek hozzá. Amikor két szándék nyers energia formájában találkozik.... sokan nem hitték volna, hogy az unikornisok mekkora erőt is képesek kifejteni a mágiában, ha elég képzettek és kellően elszántak, mivel mindenkinek a virágimádó szarvas paci ugrik be az egyszarvú szó hallatán. Pedig tudunk mi, ha akarunk.
Pár fénycsóva Ragnarok és Nirran köré szőtte magát, mintegy védelemként Nova varázslata elől, de végül erre nem volt szükség - a Nova mágialöketére küldött válaszom felért Nova erejével és a két hullám végül kioltotta egymást egy hangos dörrenés következtében. Csengett a fülem és éreztem, ahogy a sörényem szálai égnek merednek az elektromos töltöttségtől. A föld ismét megprökölődött egy darabon és bárki más is így végezte, aki túl közel állt az eseményhez, de persze ennyire ostoba azért senki sem volt. Cserébe viszont eléggé kimerültem; ez a varázslat sok energiát igényelt tőlem és persze Novától is. Számunkra a harc itt véget ért, ha hasonló mutatvánnyal próbálkoznánk, valószínűleg összeesnénk a kimerültségtől. A mágiának ára van.
- Nos... - fújtattam - Ez roppant izgalmas volt. |
Hatalmas sebeket szereztem a harc alatt, még meg is próbáltak enni. -Halálomig védem a ménesem területét!!-nyerítettem fel és felágaskodtam. Nova segített elálítani a vérzésemet, de aseb nem tűnt el. Mind három ló engem vett célba, de én nem ijedtem meg.-Gyertek csak!! Már tiszta ideg voltam amikor úgy gondoltam a következő csapásomat a szarvammal fogom elvégezni. Nem volt semmijen szuper erőm mint Novának. -Most mi legyen?-fordultam Novához. Patámmal a földet kapartam, szinte már gödröt ástam. Felkészültem a következő csapásra amit nem tudtam, hogy melyik féltől fog érkezni. |
Sajnos Al-Hattar nem volt olyan szerencsés, mint én és Ragnaroknak sikerűlt megsebeznie őt. A sebből ömlött a fér. A szarvam fehéren villant és elállítottam a vérzést, de a seb még ottmaradt. Tartalékolnom kellett az erőmet, de attól tartottam, hogy még elvérzik, ha még több sebet szerez.
Meglepetten figyeltem a harcos támadását ~ Nem kellene ingerelnünk őket... ~ De amint jobban belegondoltam, rájöttem, hogy felesleges lenne békés megoldást keresni - ezen lovak elméje elborult. Kevés esély van rá, hogy egyhamar le fognak nyugodni - addig biztos nem, amíg súlyos sérüléseket nem okoznak nekünk. Ragnarok nyerítésétől - már ha nyerítésnek lehet ezt nevezni - kirázott a hideg. Igyekeztem elhessegetni a félelmet. ~ Tiszta fejjel kell gondolkodnom. ~
Ragnarok persze nem állhatta. Al-Hattar mellé léptem, hogy segítsek neki. Fenrir jól láthatóan élvezte, hogy végre támadhat, és még oka is van rá. Ezúttal nem sikerült elhúzódnom a támadás elől, Fenrir erős patái az oldalamnak csapódtak. Megpróbáltam visszafojtani a kiáltást, de nem sikerült. Mielőtt még teljesen magamhoz tértem volna a fájdalomtól, Fenrir kitépett egy darabot Al-Hattar húsából, és körbeszaladt vele. Émelyegni kezdtem, attól tartottam, hogy elhányom magam. ~ Mégis... hogyan tud ilyet tenni...? És lenyeli... ~ Megpróbáltam másra gondolni, nem akartam teljesen rosszul lenni.
Szerencsére meg tudtam védeni a nyakamat a kanca szarvaitól, de az oldalamat felhasította.
Egy kicsit elveszve éreztem magam. Általában nem okozott gondot megvédeni magam, de ezek a lovak bármire képesek. Fenrir húst evett... Nem szoktam a végsőkig küzdeni, féltem, hogy mi lesz ebből a harcból. Mit kellene tennem most, mint unikornis? Milyen képet mutatok a ménesről, ha harcolok? Biztosan ez a megoldás? Csak egy dologban voltam biztos: segítenem kell Al-Hattarnak, mielőtt még széttépik őt, hiszen most mindhárman őt támadták.
Mikor egy kicsit távolabb került a többiektől, egy elektromossággal teli fehér fal jelent meg köztük, ami gyorsan kiszélesedett és végigsöpört a környéken: Fenriren, Ragnarokon és Nirranon keresztül. Lihegve figyeltem, hogy mi fog történni. A varázslat kimerített, a sebes oldalam sem könnyítette meg, hogy varázsoljak. A hullám elég széles volt ahhoz, hogy ne tudjanak elmenekülni előle, csak varázslattal védhették meg magukat. Reméltem, hogy az elektromossággal teli hullám legalább egyiküket kiüti egy időre, vagy legalább legyengíti. A varázslat közben egy harmadik, az előzőhöz hasonló virágot elhasználtam. |
Nirran: Pár másodperc múlva a mágia megszűnt és nagyon szelíden ledobott. Enyhén megtébolyodhattam. Úú, kösz, te nemlétező varázslatom... Feltápászkodtam a földről. Mikor körbenéztem, láttam a Cornuska szánalmas próbálkozását, Ragnarok "azértiskinyírlak"-arcát, Fenrir törzsfejlődését a táplálékláncban, és az átkozott unikornis védelmét. Nem teketóriáztam. Földöntúli hörgéssel vágtattam neki. Vasszarvaimmal megcéloztam az unikornis nyakát. A föld körülöttünk kiégett volt, kopár és füstölt. Nekimentem a lónak. Nem tudom mennyit találhattam el, de Larok szelleme megszállhatott: vissza sem fordultam, már Fenrir és a cornus irányába hajtottam, mire észbe kaptam. Ha Al-Hattalar volt olyan bolond, és kihívott minket, megtudja hogy legközelebb kikkel fog szembrn állni. Teljes erővel ugrottam a ménnek mellső lábammal. Talán a bordáját találhattam el, nem tudom, de a következő percben sem hagyott el Larok; fejemet előreszegeztem és kivillantak szarvaim a vörös fényben, ami már nem csak a mágiától volt vörös. A vér színe a füvet, a földet belepte és a szaga a levegőt is belengte. Belefejeltem a cornuska mellső lábába. Éreztem a szarvaimon a bőrcafatok súlyát. Nem akartam megölni, futni hagyom. Hadd vigye el a történtek súlyát ha eljön az ideje. Egyet még belerúgtam a farába, majd Ragnarokékra pillantottam. |
Nova persze hárította a mágiámat, de tőle nem is vártam mást. Magasan képzett gyógyító, ezt meg kellett adnom neki, akár tetszett, akár nem. Viszont Al-Hattalar kihúzta a gyufát azzal, hogy nekiment Ragnaroknak. Igazság szerint nem kellett volna, hogy dühítsen a dolog, - elvégre Ragnarok nekem senkim, és ha rokonom is lenne, se számítana - de egyrészt itt most ketten voltunk együtt, a Szövetség keretein belül, ez egy ideig jelentett valamit. Másrészt nagyszerű indok volt arra, hogy a Cornus harcosnak eshessek én is, főleg miután volt képe kihívnia minket. "Nos, akkor adjunk neki..."
Mély torokhangon felhörögtem, ahogy a nyerítésem kiszakadt belőlem és még mindig mágiával felvértezve testileg is belevetettem magam a harcba. Ragnarok mellett teremtem, hangosan ordítva, ágaskodva sújtottam le erős patáimmal a harcos testére, közben vöröslő mágiám is neki esett, de azért ráküldtem egy adagot Novára is, hogy lefoglaljam. Éreztem, hogy Ragnarok valahogyan valamennyit merít a mágiámból és ő is használni próbálja az erőt. Furcsa érzés volt és máskor kiborultam volna tőle, de most kapóra jött a dolog és kíváncsi is voltam rá, hogyan csinálja és mire képes vele. Miközben a Cornus mén húsát téptem - időközben az ütlegelések között beleharaptam - Nirran felé pillantottam egy tizedmásodpercre, remélve, hogy ő is beszáll a dologba - vagy a kígyója, merthogy az is életre kelt egy pillanatra.
Vért éreztem a nyelvemen és nevetni támadt kedvem, de nem akartam elengedni az áldozatomat. Viszont megéheztem így erősebben fogtam rá hegyes szemfogammal Hattalra, majd kitéptem egy falat húst a testéből. Bele nem fog halni, a válla tájékán ejtettem rajta a sebet, egy cafat hús hiányzott csak belőle, majd Nova helyrehozza, ha akarja. Vihogva ügettem egy félkört zsákmányommal, ráztam a fejem, vért fröcskölve szerte-szét, lobogtatva a húst, mint valami harci zászlót, majd rágtam rajta egyet-kettőt és lenyeltem. |
Fenrir akcióba lendült. Mágiájának gyönyörű vörös fénye elől megpróbáltam félreugrani, ám ez nem jött össze. Őrülethullám csapott végig az elmémen és én kifejezetten élveztem ezt. Szinte magamban éreztem Fenrir hihetetlen erejű pusztító mágiáját, amelynek csupán egyetlen egy üzenete volt. ~ Pusztíts el minden jót, sírba velük! ~ Én pedig örömmel engedelmeskedtem parancsának. Nova probléma nélkül hárította a fénnyalábot. Eközben Al-Hattalar elém lépve torkon mart. ~ Érdekes, így még sosem jutott eszembe próbálkozni, de mindenképp fel kell vennem a repertoáromba. ~ Ezek után oldalba rúgott. ~ Na tudod kivel szórakozol!!! Most neked annyi, te nyomorult Cornus korcsfajzat!!! ~ Alig láttam a dühömtől, meg valószínűleg Fenrir mágiájától. De a cél tiszta volt és most csak ez volt a fontos. Felágaskodtam, és nyihogni akartam, ám egyáltalán nem ez jött ki a torkomon. Olyan hangot adtam ki, amelytől minden jóérzésű lónak végigment a hátán a hideg. Határozottan nem evilági volt. Nem érdekelt. Visszazöttyentem a patáimra és nekikrontottam. Furcsán vörös volt körülöttem a világ a szarvamban furcsa zsibbasztó érzés kevergett. Meglendítettem a szarvam és biztos voltam benne, hogy eltaláltam Novát, ha mással nem , akkor Fenrir mágiájával, ami a szarvamon ütött tanyát. Ezzel azonban nem értem be. Al-Hattalar felé lendítettem a fejem, de csak a marcsontját találtam el, így komolyabb sérülést nem okozhattam neki. Valahonnan előkerült egy kígyó is, aki Nova lábára tekeredett és megmarta. ~ Ez asszem Nirrané. Ilyen kígyóval örömmel fogadom testvéremmé, még akkor is, ha nem az. ~ |
Ragnarok hirtelen támadása ellen nem tudtam kitérni. Hatalmas fájdalom érte a jobb hátsó lábamat. Ragnarok a húsomba méjesztette a szarvait. -Ez csodás! Ahogy ránéztem a lábamra csak ömlött belőle a vér. De én mint harcos nem riadtam vissza csak úgy. Ragnarok elé álltam és elkaptam a torkát. -Na most jól megtéplek!!!-Ugrottam neki. Pár pillanatig még haraptam a torkát majd hátat fordítottam és jól belerugtam egyet. A lábamra alig tudtam rá álni a fájdalomtól, de az érzéseimet nem mutattam ki. Nova megmenekült a támadás elől. Amikor a másik mén valami fura pricc-praccot küldött a levegőbe egy kicsit bizsergető érzés járta át a testemet. Nagy nehezen Nova mellé ügettem és odaálltam mellé. -Én nem tántorodom meg!- néztem rá. -De te se, ha életben akarsz maradni!-szólaltam meg. Pár pillanatra Ragnarokra néztem és felnyerítettem azt üzenvén, hogy nem adom fel. |
Elgondolkodtam Al-Hattar kérdésén, de válaszolni már nem tudtam. A gondolataimból a sokszarvas mén dobogtatása rázott fel. Kicsit meglepüdtem, mikor elindult felénk. Szerencsére időben észrevettem, hiszen figyelmeztetett a támadása elől és még idejében félreléptem.
Al-Hattarra pillantottam, nem tudtam, hogy neki sikerült-e félreugrania. A következő pillanatban már Fenrirt néztem. Sejtettem, hogy Ragnarok támadási kísérlete után ő sem fog tudni tétlen maradni, hiszen az érkezésüktől csak arra vártak, hogy végre verekedhessenek, vagy talán ölhessenek is.
Bár vártam a támadást, mégis kissé hirtelen ért. Olyan gyorsan reagáltam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az apró fehér szikra újra végigszaladt a szarvamon. A nemrég felszedett növények egyike megjelent a szarvam hegyénél, majd elporladt. Egy fehér hullám hárította Fenrir támadásának egy részét. A lökés erejétől megtántorodtam és hátrább léptem párat. Belefájdultak az izmaim, de nem lett komoly bajom. Szerencsém volt, hogy korábban begyűjtöttem egy pár növényt, a segítségükkel fel tudtam erősíteni a mágiám. Titokban gyakran kísérleteztem ezzel az erdő mélyén a rejtekemben. Bár unikornis lévén a békés megoldásokat keresem, mégis, egy kicsit örültem, hogy végre kipróbálhatom a varázslatokat amiket magamban fejlesztgettem évek óta.
Az ellenhullám talán elérte a három lovat és a vörös fény megégethette őket, ha nem ugrottak félre. A vörös fény nem oszlott még szét teljesen, ezért nem láthattam a mágiám következményeit.
Mintha valami tekergőző lényt láttam volna a piros fényben... nem tudtam, hogy mi volt az, még nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, akárcsak az elpusztult növényeknek sem. ~ Előbb túl kellene ezt élnünk... ~
Ismét Al-Hatarra pillantottam. Mikor elugrottam Ragnarok rohama elől távolabb kerültünk egymástól ezért nem tudtam, hogy őt mennyire érte a védő varázslatom, reméltem, hogy nem lett komoly baja.
- Többek közt ezért is kellenek a növények - pillantottam halvány mosollyal Al-Hattarra, aki még mikor a mocsárban voltunk, érdeklődött, hogy mire fogom használni a virágot, amit segített megkeresni. Szerencsére többet is eltettem belőlük.
A tekintetem a három idegen ló között cikázott. Vártam, hogy mikor támadnak újra-nem hittem, hogy ennyivel feladják. Nem féltem tőlük. Igaz, unikornis voltam, de tudtam harcolni. Egy kis önvédelmet kellett tanulnom, hogy átlóghassak növényekért más területekre. Erre, akárcsak a varázslatom erősítésére is - különleges figyelmet fordítottam. |
 ~Bravó, újabb egy természet+béke-őrült Forsante...ki hitte volna a produkciója után~. Végre Ragnarok cselekvésre szánta el magát. Bár többet vártan volna, első ütésnek tökéletes. Szorosan őt követve Fenrir is vörösleni kezdett. Piros fénynyalábok szóródtak szét égető fénnyel és húsba hatoló forrósággal. Nyomukban a fű kiszürkült és elszáradt. Még Nova dísznövénye is. ~Há! Ezt neked te, gyomnövény~ hihetetlen, még ilyenkor is egy löttyedt virággal foglalkozom...de amikor a sugarak elértek, a nyakamban a kvarc felragyogott. A vörös fény megtört rajta, mire a medál felemelkedett és felhúzott a levegőbe pár méternyit. Lábamon a megkövült kígyóra esett a fény. A medál egybegyűjtötte a felém futó nyalábokat és rávilágította a kígyó tekervényes kőtestére. Ekkor annak szeme vérpirosan csillogott és megmozdult. Levetette magát a földre és mintha meghajolt volna előttem. Ránéztem a Cornuskára meg a díszpinty-pacira, mire a kőállatka feléjük iramodott. A vörösségtől nem láttam pontosan mit csinált, de néhány perc múlva visszatért, visszakúszott a lábamra és újból megkövült. Fogalmam sincs, mi történhetett... |
Nova megint belekezdett valami tipikus unikornis maszlagba, én pedig azt hittem, menten ott hányom el magam. Szörnyen unatkoztam, Nova csak puffogtatta mindazt az unikornis ostobaságot, amit betanult, a Cornus harcos mén ménesének szégyene volt - Komolyan, hagyja, hogy eddig ácsorogjon három darab, láthatóan sötét szándékú ló a Cornus földjén, nem is burkoltan fenyegetik a ménesét és a vezérét és ő csak bamba birka módjára tűri mindezt? Szánalmas. - és már épp látványosan ásítottam volna, hiába kezdtem bele némi mágiába, amikor Ragnarok kiugrott mellőlem és belemártotta a csonttüskéit Nova és a "harcos" mén oldalába. Több se kellett nekem, végre valaki a tettek mezejére lépett! Szarvam azon nyomban felragyogott, vörös fény öntötte el a körülötte lévő levegőt én pedig, a hatás kedvéért, hangosan nyerítve felágaskodtam, majd teljes súlyommal, nagyot döngve értem földet. A pusztító mágia merőben más volt, mint a gyógyító mágia, sötét, zabolázatlan, már-már önálló akarattal bíró. Életre hívhattam és talán ha a mágia is úgy gondolta, azt tette, amit pontosan akartam, de többnyire csak a célban egyeztünk meg, a módszerben nem. Ha azt akartam, hogy megöljön egy lovat, akkor megölte - a hogyan mindegy volt. Most csak fájdalmat akartam okozni, verekdést akartam, vért akartam, háborút akartam. A háborúhoz kicsit több kell - és szerintem hamarosan talál a Szövetség erre is módot - de addig is gondot akartam okozni, felaprózni a méneseket. Hadd terjedjen a hírünk....
A csapásom következtében egy nagyobb körben elhalt a növényzet, ahogy a vörös fény átvágott rajtuk: a fű elszáradt és kiégett és így járt Nova frissen felélesztett pár gazvirága is. Ám a piros fénnyalábok nem álltak meg eddig; elérték Novát és Al-Hattalart, belemartak az oldalukba, a húsukba. Nem vagyok biztos abban, hogy Ragnarok és Nirran nem kapott véletlen a mágiámból; bár nem akartam őket megsebesíteni, de türelmetlenségemben talán nem voltam egészen precíz és csak az erőt szabadítottam el, a célpontokat nem biztos, hogy letisztáztam. Talán nem haragszanak meg érte... nagyon. |
Fenrir azonnal harckészültségbe helyezte magát, amint meglátta, hogy esetleg harcra kerülhet a sor. Azonban a Cornus mén csalódást okozott. Mégsem akart támadni, továbbra is csak sunnyogott meg sugdolózott. ~ Még egy ilyen idegesítő bagázst! A sírba visznek. ~ Bár Al-Hattalar bolondsága és elővigyázatlansága nagyon meglepett. ~ Hátat fordít az ellenfélnek? Nagyon várhatja már a halált... ~ Indultam neki nagy hévvel, minden vágtaugrásnál erősen csaptam a patámat a talajhoz figyelmeztetésképp, ám ő még így sem reagált. Novával egymás mellett álltak elég közel ahhoz, hogy mind a kettejüknek sérülést tudja okozni az oldalamból kiálló csontnyúlványokkal. Elgaloppoztam hát köztük, nem törődve az enyhe ellenállással, amely azzal járt, hogy a csontom a húsukba mélyedt. Nem akartam nekik súlyos sérülést okozni, hisz úgy már nem lettek volna ellenfelek, én pedig harcolni akartam. |
[75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
